tekintgető

gyurgyalag

Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról

“Piripió

Leirás. Rigó nagyságú, de karcsúbb madár; szine és egész megjelenése szerint mintha nem is a mi éghajlatunkból, hanem messze délszakról való volna, oly gyönyörű és csillogva ragyogó az ő szine és oly különös az ő formája. Begye aranysárga, melle, hasa gyönyörűen sötétzöld; homloka tövin fehér, aztán zöld; szemén át fekete pászta, nyakán, a mell felé, fekete kaláris; tarkója, dolmánya sötét fahéjszinű, a szélek felé világosodó, farka zöld, két középső tolla nyilszerűen kiálló; lába kurta, kuczorgásra alkalmatos, szeme kárminpiros, csőre hajlott és hegyes. Elég csodálatosnak tetszik, hogy ez a ragyogó madár méter hosszú csövet váj sánczokba, földes szakadékokba, melyeknek végében van a fészkelő barlang; kevés mohára és egyéb növényzetre letojja a tojó öt, néha nyolcz majdnem golyóalakú tiszta fehér fényes tojását.

Élete módja. Ha fészkelésével a földhöz is van tapadva a piripió, egyébként a levegőég madara, mely repülése szerint akár versenyre kelhetne a fecskével. Verőfényes napokon a repülő piripiónál szebb madarat már kivánni sem lehet és annál szebb, mert nagyon szeret csapatban röpdösni valamint hogy fészkeit is telepesen vájja a földbe. Hangja sivító, de néha tilinkószerű is. Tápláléka mindenféle röpülő rovarság, különösen pedig annak fulánkos része; mindennémű darázs, poszméh, földi méh; de a gazdasághoz tartozó hasznos méh is.

Verőfényes időben felkeresi a síkság gödrös helyeit, hol a földi méh sokaságban tanyázik és függögetve is lesi a kibúvókat. Ha darázsfészket tud meg, odatelepedik és nagy ügyességgel kapkodja el a ki- s beröpülő darazsakat. Az esős időt nem szereti és ilyenkor a méhesek tájára telepedik, hogy mindenképpen méhekhez jusson: ez határozottan kártétel és nem tűrhető.

Őszre elvonúl és csak késő tavaszszal tér vissza.

Hazánkban csak az ország délibb, tehát melegebb részeit lakja bővebben és ez időszerint még nem is ritka.”

Kommentek: 0

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.