szélviharban

öreg rétisas pár

A mai viharos erejű szélről két korábbi esetem jutott eszembe:

Ezeket a rétisasokat már hatodik tele figyelem, minden évben párban érkeznek. Fényképezni is próbálom rendszeresen őket, korábban állandóra tettem is ki lessátrat, így zavarás nélkül leskelődhettem. Az egyik ilyen hasonlóan szeles napon, annyira felerősödött a szél, hogy attól kellett tartanom, hogy az egyik erősebb roham a Dunába borít mindenestől, vagy az ártéri erdő öreg nyárfáiról szakad a fejemre egy termetesebb ág! Ez nem volt az a nyugodt leskelődés, amire számítottam!

Az egyik legnehezebb vándoros helyen – ahol nincs sehonnan rálátás a költő sziklára – mindig lessátorból végzem a megfigyeléseket, hogy ne zavarjam a madarakat. Van is egy jól bejáratott helyem egy sziklacsúcson, aminek a legnagyobb hibája, hogy túlságosan a perem szélén van, és a sátor alapterülete nagyobb, mint a rendelkezésre álló “placc”. A sátorból magam mellett leláttam a fal aljáig! Kicuccolás után öt órán keresztül nem is volt baj, de ekkor elkezdett erősödni a szél! Az elején a rohamokat még félkézzel és fél lábbal “megoldottam” – ugyanis elfelejtettem kikötni a sátrat – de aztán állandósult a szél tombolása és jött az igazi önkínzás! A leborulást csak úgy kerülhettem el, ha két kezemmel kapaszkodtam, két lábammal meg feszítettem a sátrat a sziklának! Tényleg nagyon meleg helyzet volt, de a legbosszantóbb, hogy a gép keresőjén keresztül mindent végignézhettem, de nem maradt szabad végtagom az exponáláshoz! Három órát szenvedtem így, mire lehetőséget adtak a madarak a távozásra! Utólag visszagondolva jó nagy hülyeség volt, ráadásul még az sem jutott eszembe, hogy a távkioldóval a fogaim között talán lehetett volna fotózni! 😉

Kommentek: 0

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.