BALLAGÓ IDŐ NYOMÁBAN – Ősz

gímszarvas tehén borjával

…Hullott a makk, kopogott az avaron…
…Feljebb a sarjerdő egy kis tisztásán egy vén szarvastehén fordította arra füleit, s mellette borja. Bele is szagolnak az elvonuló szélbe, amelynek kellemes, kesernyés, frissen hullott makkszaga van. A vén tehén szimatol, és bíztatóan néz fiára. A kisborjúnak ez a nézés jól esik, mert – a fene tudja, miért – az anyai szeretetet pár napig nélkülözni kellett. Furcsa volt ez nagyon. Addig kötelessége volt anyjával járni, most meg, hogy követni akarta, az anyja dühösen toppantott, sőt el is lökte, és a szem villogott: „Itt maradsz!”
És peckesen elvonult valami furcsa ordítozás irányába, éppen csak a farát nem riszálta.
A kis borjú riadtan és éhesen lapult, mert a derék anya szopni sem engedte. És rémülten, borzongva hallgatta az ismeretlenül is ismerős hangokat: a bikák bőgését. Lapult hát és félt, de valamit evegetett.
Anyja pár nap múlva ugyan előkerült, de olyan szaga volt, hogy undorral fordította el a fejét, mintha azt mondta volna: „Anyám, büdös vagy…” – s a tisztes anya talán megsértődött, mert éppen csak végignézte tavalyi szerelme gyümölcsét, és majdnem tánclépésben távozott.
A borjú elkeseredetten nézett utána.
Aztán megjött újra az öreg tehén, és már nem ment el, de idegensége és szemének taszító villanásai csak most múltak el véglegesen, hogy ismét anya lett, és megszólalt az erdő időjelző, ősi távírója.
– Este oda megyünk – nézett az öreg tehén fiára szelíden…
(Fekete István: Őszi távíró)

Kommentek: 0