BALLAGÓ IDŐ NYOMÁBAN – Tavasz

macskabagoly

…És a nagy szikla északi szögletében, piszkos hórongyok között ott feküdt a nagyúr, akinek régen lejárt már az ideje, ott feküdt a Tél.
Szeme üregében, mélyen, csillogott még valami kis jég.
– Van valami kívánságod, öregember? – kérdezte a lány, s a suttogó hang melegétől könnyezni kezdtek a kövek.
– Szeretnék meghalni…
A csend zsongani kezdett, a madárka lehunyta a szemét, a Szél szokatlan álmossággal küzdött, a lány pedig fölébe hajolt a haldoklónak:
– Nem tudsz, öregember, mert szív nélkül se élni, se halni nem lehet, és – neked nincs szíved.
– Hát adj…
A lány bólintott, tarsolyába nyúlt, és piros csipkebogyót tett a jégbordák közé. Aztán felemelte meleg kezét:
– Álmodjatok!
A kismadár azonnal szárnya alá dugta fejét, a Szél nekidőlt a nagy sziklának, és a Tél deres szempillái lassan leereszkedtek, mint a fagyos lepkeszárnyak. És álmodtak. Közel jött a messze táj, és megszűnt az idő…
(Fekete István: Lutra)

Kommentek: 0